A kötődés sebei (Orvos Tóth Noémi)

"Mint gyurmát a meleg kéz, első tapasztalataink úgy alakítják testi-lelki fejlődésünket, személyiségünket. Ma már vizsgálati eredmények igazolják, hogy az a kötődési minta, ami gyerekkorunkban kialakul, mély nyomot hagy, és felnőve a párkapcsolatunkban köszön vissza. " ...a másfél éves totyogós korunkban mért kötődési minta olyan mélyen vésődik belénk, hogy egész további életünkben nagyrészt ez mozgatja majd legintimebb viszonyainkat. A korai élmények, benyomások, kapcsolati minták belső munkamodellé válnak, és anélkül irányítanak, hogy bármiféle tudatos rálátásunk lenne a működésükre. A racionális agyunkban hiába van sok szép, okos gondolat például arról, hogy milyen szeretetre vágyunk, és mi magunk hogyan akarnánk a szeretetünket kifejezni - ha érzelmi agyunk negatív emlékeket tárol, akkor minden elhatározásunk ellenére is azok irányítják kapcsolataink forgatókönyvét.

Felbomló házasságok, törékeny párkapcsolatok, bizalmatlan emberi viszonyok hátterében ott bujkál a legkorábbi tapasztalatok emléke. Amikor valakire azt mondjuk, "szeret ő a maga módján", akkor valójában erre a kötődési mintára utalunk. Ráadásul ezek a "módok" előszeretettel öröklődnek át egyik generációról a másikra. Még meg sem született a gyerek, már nagy pontossággal meg tudjuk mondani, hogyan fog egyéves korában kötődni és mennyire érzi majd magát biztonságban a világban, pusztán abból, hogy leendő anyukájával elbeszélgetünk a saját gyerekkoráról.

....Ahogy az anya beszél - szavaiból, elakadásaiból, emlékei szegényességéből vagy részletességéből, apró testi jelzéseiből, történetei összefüggéseiből -, kirajzolódik, milyen tudattalan érzelmi mintákkal rendelkezik. Ezek határozzák majd meg, hogyan nyúl a gyermekéhez, mennyire lesz képes megtartani, elhordozni feszültségeit, mennyire tudja átadni önmagát a kapcsolatnak, de azt is, hogy engedi-e, tudattalanul elősegíti-e gyermeke önálló személyiséggé válását. Gyerekkorának láthatatlan érzelmi miliője lelkének belső magjává válik. Saját hiányai, elakadásai később mind ott élnek majd anyaságában. Ha nem törődik a múltjával és megdolgozatlanul hagyja sérüléseit, azok jó eséllyel megnehezítik a számára, hogy kellően érzékenyen fogadja és kezelje gyermeke szükségleteit. Hiába végez el minden praktikus feladatot a baba körül, ha érzelmileg nem képes vele összehangolódni, a kicsi magára marad.

Most nézzük meg, legkorábbi szeretetélményeink lenyomatai hogyan jelennek meg felnőttkori kapcsolódásainkban.

Kétségkívül azok a legszerencsésebbek, akik képesek biztonságosan kötődni. Ez két fontos dolgot is lehetővé tesz számukra: elkötelezetten kapcsolódni és közben megélni az önállóságukat. Mivel gyerekkorukban érzékenyen és megbízhatóan reagáltak rájuk, kialakult bennük az ősbizalom érzése, így nem félnek sem átadni magukat egy bensőséges kapcsolatnak, sem megélni az autonómiájukat. Készek az elköteleződésre, de arra is képesek, hogy elviseljék azokat az időszakokat, amikor éppen nincs vagy nem elérhető a párjuk. Kapcsolataik általában hosszabbak és harmonikusabbak. A biztonságosan kötődő felnőtteknek háromszor-négyszer nagyobb valószínűséggel lesznek biztonságosan kötődő gyerekeik. Ezek a szülők feltehetően könnyebben ráhangolódnak gyermekük érzelmi állapotaira, így többnyire azt a törődést nyújtják, amire a gyereknek éppen szüksége van. Szintén fontos, hogy saját jól működő érzelemszabályozó rendszerüknek köszönhetően sikeresebben lecsillapítják gyerekeik feszült állapotait. A ráhangolódás és a sikeres stresszoldás pedig serkenti gyerekeik egészséges idegrendszeri fejlődését. Amikor biztonságosan kötődő emberekkel beszélgettek, kiderült, hogy gyerekkorukból sok és részletes emléket tudnak felidézni, melyek nagyrészt meleg és támogató családról szólnak, ahol a konfliktusokat is meg lehetett beszélni, ahol nyíltan és őszintén lehetett vállalni érzéseket, gondolatokat, vágyakat. A biztonságos kötődés az életnek az az aranytartaléka, amelyet legkorábbi éveinkben a szüleinktől kapunk.

A szorongó-ambivalens kötődési stílusú személyeket visszatérő kétségek gyötrik. Mivel kisgyerekként úgy érezték, a szeretet és odafordulás kiszámíthatatlanul hozzáférhető (vagyis hol megkapták a törődést, hol nem), kifejezetten érzékennyé váltak a közelség-távolság érzékelésére a kapcsolataikban. Ők azok, akiknek nem lehet elégszer mondani, hogy "szeretlek", mert az ezredik alkalom után is újra bizonytalanul várják a megerősítést. Belső, leginkább tudattalan képük önmagukról tele van negatív elemekkel, önértékelésük elsősorban külső forrásokból táplálkozik, ezért folyamatosan szükségük van mások megerősítésére, figyelmére, támogatására. Ennek érdekében gyakran saját érzéseik elnyomása árán is igyekeznek kapcsolatban maradni. A másikat hajlamosak idealizálni, és sokkal jobb véleménnyel lenni róla, mint önmagukról. Ez a függő viszony szüleikkel való kapcsolatukban is megjelenik. Ha meghallgatjuk őket, kiderül, hogy felnőttként is régi sérelmeiket dédelgetik, miközben érzelmileg még nem sikerült kinőniük a gyermekkorból.

Természetesen olyan emberekkel is találkozhatunk, akik egyáltalán nem törekednek szoros kapcsolatok kialakítására. Hogy velük hogyan bánhattak gyerekkorukban? Érzelmi szükségleteiket a legtöbbször figyelmen kívül hagyták, "ne sírj, katonadolog!" felkiáltással bagatellizálták, vagy éppen ellenkezőleg, túlreagálták, így aztán belső világukba bekódolódott a bizonyosság: az érzelmek kerülendők. Az elutasító kötődés egyik jellemzője a függetlenség előnyben részesítése a kötődéssel szemben. Számukra a túlzott közelség, az elmélyülő intimitás inkább taszítónak, mint vonzónak tűnik. Ezzel szemben a teljesítmény, a munka felértékelődik. Amikor beszélnek, kevés emléket tudnak felidézni, és ritkán látnak összefüggést felnőttéletük és gyermekkori tapasztalataik között. A félelemteli kötődés egyértelműen a legnehezebb konstelláció. Hátterében ott húzódik a korai élmény, hogy épp az bánt, él vissza a bizalommal, használ ki vagy éppen hanyagol el, akitől szeretetet és gondoskodást kellene kapni. Felnőve ez igencsak megnehezíti a kapcsolódást, hiszen az ilyen személy hiába vágyik a közelségre, ha közben retteg is az újabb sérülésektől. A félelemteli kötődő gyakran él meg érzelmi viharokat, kapcsolatait elhúzódó se vele-se nélküle kötélhúzások jellemzik. Gyermekkori történetei töredezettek, őt hallgatva úgy érezzük, nehéz megérteni, pontosan mi is történt vele.

Ne feledjük: a kötődési mintázat nagyrészt tudattalan elemekből építkezik, így leginkább kapcsolataink visszatérő mintázataiból rajzolódik ki. Amit azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden szülő gyerekként kezdte az életét. Amikor elégedetlenek vagyunk a szüleinkkel, mert úgy érezzük, gyerekkorunkban nem jól bántak velünk, nem kaptunk olyan törődést, odafigyelést, mint amire szükségünk lett volna, túlságosan merevek vagy követelőzőek voltak, ne feledjük, ők is csak a kapott szeretetmintákból tudtak építkezni. Ha ezek a minták hiányosak vagy szegényesek voltak, akkor nem sok lehetőségük volt valami mást adni nekünk. Senki sem azzal az elhatározással indul az életbe, hogy bántó, elutasító, rideg szülő szeretne lenni. Amit szülőként nyújtani tudunk, az nagyrészt annak a következménye, amit saját legkorábbi kapcsolatainkban átéltünk. Ahhoz, hogy valóban szabad és önálló életet élhessünk, hogy ne a régi sérelmek mágikus ereje határozza meg a sorsunkat, közelebb kell kerülnünk szüleink életéhez. Fel kell tárnunk, mi mindenen mentek keresztül, milyen csomagot cipeltek sokszor már a megszületésük előtti időszaktól kezdődően. A mélyen bevésődő veszteségek, félelmek, bántalmazások és elutasítottság generációkon keresztül szétzilálhatja a kötődés, a biztonság és a bizalom éltető érzéseit.

A környezetünk felől érkező üzeneteket úgy szívjuk magunkba, mint lakmuszpapír a nedvességet. Amikor megszületünk, még sejtésünk sincs arról, kik vagyunk. Ahogy nem tudunk járni, ülni, állni, úgy önmagunkról sincsenek elképzeléseink. Ezt először majd egy másik emberhez (elsősorban az anyánkhoz, mert mifelénk általában vele töltik a gyerekek a legtöbb időt) fűződő kapcsolatunkban kezdjük megtapasztalni. Ahogy Kodály Zoltán írja: "Az anya nem csak a testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel." Kodály nem volt pszichológus, de zseniális érzékkel ragadta meg a lényeget. Az anya (és persze az apa is) valóban aktívan alakítja a gyerek érzékeny kis lényét, mégpedig úgy, hogy gondolkodó és érző emberként tekint rá. A gyermek a szülő tükrében kezdi megtanulni, ki is ő valójában, ezért nagyon fontos, mit mutat ez a tükör. Szerencsés esetben a szülő érzékenyen olvas a gyereke gondolataiban, érti, mire vágyik, éppen milyen állapotban van, és ezt a tudást használva dönti el, hogy mit tegyen - vagyis mentalizál....

A mentalizáció épp azt a képességet jelenti, hogy átlátom a másik, sajátomtól eltérő gondolatait, érzéseit, szándékait. Aki jól mentalizál, az ritkán teszi fel a kérdést: vajon miért csinálta ezt a párom/anyám/gyerekem, hiszen elég magabiztosan érti-érzi a másik embert, rá tud hangolódni. Ezzel párhuzamosan pedig saját belső világában is otthonosan mozog, képes az érzéseit pontosan megnevezni. Nemcsak annyit mond például, hogy "sík ideg vagyok", hanem tudja, hogy éppen dühös vagy szorong, netán fél vagy bizonytalan, vagyis képes az árnyalatokat is azonosítani. Ez valódi előnyökkel jár, hiszen ha tudom, mit érzek, akkor nagyobb esélyem van azt megfelelően kommunikálni és szabályozni is. Ha értem önmagam és értem a másik embert is, mert rá tudok csatlakozni az ő mikrokozmoszára, akkor kevesebb konfliktusra kerül sor kívül és belül egyaránt. Vegyük észre: valójában ön- és emberismeretről van itt szó...

.....ez a képesség nem születik velünk, ezt is meg kell tanulnunk, éppen úgy, mint a nyelvet. A gyerekek csak három-négy éves korukban kezdik kapisgálni, hogy ami az ő fejükben van, az nem egyezik meg azzal, amit mások gondolnak. De vegyük észre, hány felnőtt sem képes mentalizálni vagy rosszul csinálja: az "azt hittem, tudod", "nem gondoltam, hogy ez téged bánt" típusú mondatok erről a hiányról árulkodnak...

...Ahhoz, hogy harmonikus emberi kapcsolatokat alakítsunk ki, szükségünk van egymás megértésére. Hiába derítjük ki okos tesztekkel a párunk szeretetnyelvét, ha egyébként sejtésünk sincs arról, hogy éppen milyen állapotban van, amikor hazaér. Most pedig kössük össze a mentalizácót és a kötődést. Mi kell ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat egy emberi kapcsolatban? Elsősorban az az élmény, hogy akár szavak nélkül is értenek, nem kell állandóan magyaráznunk magunkat. Nagyon fontos, hogy legkorábbi éveinkben ez a szavak nélküli megértettség vegyen körül minket, hiszen így juthatunk el a biztonságos kötődés kialakulásáig. A másik fontos szükségletünk, hogy mi is rá merjünk hangolódni a másik emberre, hogy gondolatai ne rémisszenek el. De mi van, ha nem jó a másikat belülről látni? Ha belső világában pusztító indulat, düh, harag, gyötrő feszültség, agresszió vagy elutasítás, szeretetlenség van? Ilyenkor egy út marad: lekapcsolódni erről a félelmetes élményről, és visszahúzódni a saját kis világunkba. Sok traumatizált, szeretethiányos gyermek védekezik így. A mentalizáció hiánya ördögi kört indít be a generációk között: a szülő nem képes az elmeolvasásra, a gyerek nem tanulja meg érteni sem önmagát, sem a másik embert, majd felnőve maga sem tud mást továbbadni, mint a hiányt. Egyik generáció a másiknak adja tovább a lelki elszegényedés, elmagányosodás élményét, anélkül, hogy esélyük lenne a tovaterjedő hullámok megállítására.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy aligha akad olyan család, ahol a felmenők sorsát vizsgálva ne bukkannánk fájdalmas tapasztalatokra, megrázó kapcsolati veszteségekre, megterhelő élményekre. Igen, mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk. 

Tárjuk hát fel, eredjünk nyomába az eltitkolt vagy elfeledettnek hitt fájdalmaknak, hogy szabadulni tudjunk nyomasztó árnyaiktól. 

Kérdések:

• Családfádat megvizsgálva találsz-e olyan felmenőket, akik részt vettek háborús eseményekben?
• Szüleid, nagyszüleid közül volt-e, aki háborúban, deportálásban, népirtásban vagy más kollektív traumában veszítette el valamelyik hozzátartozóját?
• Történt-e fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazás a családban?
• Történt-e fizikai vagy érzelmi elhanyagolás a családban?
• Mennyire érezted magad szeretve/elfogadva a családodban?
• Mennyire érezted, hogy szüleid megértenek, ráéreznek a belső világodra?
• Mi volt a (volt-e) feltétele a feléd áramló szeretetnek?

(Orvos Tóth Noémi Örökölt sors/ részlet)