Párválasztási buktatók, és a politikai hovatartozás. Hölgyeknek.

A párválasztást szabad nem félvállról venni. Az elsőt sem, nem ám a másodikat! Vannak nők, akik egy bizonyos életkor felett (alatt ) annyira akarják, hogy szinte bármit megtesznek azért, hogy komoly barátjuk, férjük/ élettársuk legyen. Sokuk  ekkor ki is jelenti - felvállalja - hogy a másik fél rendelkezzen biztos egzisztenciával (legalább annyival, mint ő). Rendben is van ez, a nők legnagyobb hányada nem szeret, nem tud egyedül élni. A nők ősi identitásuknál fogva nagyra értékelik a gondoskodást, a biztonságot! Ezekben a friss kapcsolatokban, legtöbbször ők akik költöznek.
Az 'érett fejjel hozott' párkapcsolati döntések (összeköltözésekben) a kezdeti szakaszban alakul ki, rögzül a párkapcsolat későbbi dinamikája. A hölgyek alkalmazkodnak, hiszen ők nem az addig megszokott otthonukban vannak, átveszik a férfi értékrendszerét, különösen akkor, ha a kiválasztott valóban rendelkezik az elképzelt javakkal.

"Meg tudta teremteni, van kire támaszkodni, van kivel közös jövőt tervezni."

Egy darabig a kapcsolat zökkenőmentesen működik. Minden általam megismert esetben, a hölgyekre a teljes hasonulás volt jellemző. Megpróbálták a férfi által képviselt összes gondolatot, véleményt, eszmét átvenni. Ez ment is valameddig.

Addig nem volt komoly probléma, amíg nem került sor közéleti kérdésekben való megnyilvánulásra. A visszatérő konfliktust a politikai hovatartozás megfogalmazása jelentette. Életszemléletében, személyiségében két kiforrott ember költözött össze. Mindegyik pár férfi tagja vidéki tradicionális értékeket vallott, a hölgyek városi polgári értékrend mentén nőttek fel, élték addigi életüket.

Nem a politikai hovatartozás, hanem a neveltetés a teljesen eltérő értékrend volt az oka a későbbi antragonisztikus ellentéteknek.

Amikor két ember az életet, annak eszmei részét születésétől fogva másképp látta /élte, az ebből adódó konfliktus az együttélés során előjön. Minél idősebb fővel költöztünk össze, annál hamarabb. Hogy ezt mennyi idő elteltével ismerjük fel, azt az dönti el, hogy a hölgyek mikor jönnek rá, hogy nem a saját életüket élik, hogy az érzéseiket, gondolataikat háttérbe kell szorítsák azért, hogy a kapcsolat fennmaradjon, hogy valami bennük, számukra elfogadhatatlanná vált. Hogy nem azok akik.

"Akkor szembesültem az egésszel, amikor egy felvételen láttam magam….nem ismertem magamra."

A felismerésig sokszor évek telnek el. A szerencsésebbek azok, akik a szakítás mellett döntenek. Az újrakezdés nem könnyű, legtöbbjük azt az életvitelt nem engedhette meg magának mint az együttélés során. Mégis amikor megkérdeztem, mi az amit a szakítás után pozitívumként élt meg, a hölgyek, válaszul a szabad levegővételt, a nyitottság érzését, ismételt önmagukra találást , önazonosságot adták. Mindegyikük boldogabbnak érezte magát a külön költözést követően, mint az együttélés során.

Teljesen másképp alakulhatott 'volna' a közös jövő, ha fiatalon kerülnek össze. Amikor még a személyiség rugalmasabb, könnyebben simul (bár ekkor sem problémamentesen). Bizonyos életkor fölött az a testiségen illetve egzisztenciális javakon túl, fontos megismerni a másik életszemléletét. Születési családját, szokásait. Nem, nem a politika. Az össze csak kényszerből szoktatható megszokás, neveltetés, tapasztalat. Egy hierarchikus társkapcsolat, amiben csakis az alárendelt fél érzékeli úgy hogy veszíthet.

Nem mindegy hogy kivel, 

nem mindegy hogy hogyan, 

 nem mindegy hogy mikor! 

De, ne minden áron!