Elengedés – lehetőség önmagunk felszabatására (R Dahlke – D Ehrenberger)

Köztudott, hogy aki meg akarja tartani a boldogságot, az elveszíti. Az elengedés tehát kulcs a fejlődés útján, a mindenséggel való végső eggyé válás feltétele. Szerencsére kicsiben is gyakorolhatjuk. Amíg leragadunk a konkrét dolgokban, addig átvitt értelemben nem tudunk elengedni. Ezt egészen drasztikusan mutatják a pszichoterápiái tapasztalatok.

Kimondhatatlanul nehéz egy olyan pácienst elindítani az elengedés felé, akinek székrekedése van. Ha azonban helyrehozza a vastagbelét, és el tud engedni ezen a síkon, akkor sokkal könnyebben fogja elengedni tudati szinten is sötét gondolatait. A tudat alvilága sokkal jobban összefügg a testtel, mint azt gondoljuk. Milton Erickson, a hipnoterápia atyja, egyszer azt tanácsolta egy frigid páciensnek, hogy üljön le a nyitott (kikapcsolt) hűtőszekrény elé, és mintegy rituáléként órákig figyelje, ahogy a jég leolvad. Állítólag óriási eredménnyel járt a "kúra". A cseppenként leolvadó jég érzékszervi megtapasztalása elősegítette a páciens belső jégpáncéljának felolvadását, amelyet saját erotikus tüze ellen épített fel.

...Hasonló a helyzet a meditáció alatt a lábtartással is. Ha jól nevelten összeszorítjuk a lábunkat, akkor nehezebben megy az elengedés, ha viszont lazán tudjuk tartani, akkor a többi síkon is feloldódnak a feszültségek, és könnyebb lesz az elengedés. Azt, hogy a különböző síkok visszahatnak egymásra, jól ki lehet használni, hiszen az egyiket a másikkal tudjuk befolyásolni.

Aki nem tud úszni, annak gondot okozhat a lelki elengedés, hiszen a víz természetesen a víz elemhez tartozik. Ha valaki nem tudja átadni magát a víznek, az gyakran azt is jelentheti, hogy alig bízik meg lelki síkjaiban. Az úszás nem technika kérdése, hiszen minden ember tud mozdulatlanul lebegni a víz felszínén. Csak a fejünk fölé kell emelnünk a karunkat, és félelem nélkül átadni magunkat a víznek. Ez az elem anélkül hordoz bennünket, hogy bármit is tennünk kellene. Természetesen meg is lehet fulladni, de ez mindenekelőtt a félelemmel és a kontrollálatlan mozgással függ össze, nem pedig azzal, hogy a víz a mélybe akarna rántani. Köztudott, hogy az örvényben sem fullad meg az ember, ha nyugodtan marad, és megvárja, amíg a víz ismét felveti a felszínre. Ezért a víz ideális partner az elengedési gyakorlatokban.

Aki viszont tud úszni, de a fejét mindig a víz felett tartja, annak a következő lépés az, hogy az angol királynő frizurakímélő stílusáról áttér a delfinek, de legalább a békák úszásmódjára. Aki megtanulja, hogy jól érezze magát szabadon lebegve a vízben, az már megbékélt lelke nagy részével, és sokat tett az elengedésért. Bár egészen egyszerű a módszer, hatása annál nagyobb, és bármely termálfürdőben rövid idő alatt meg lehet tanulni.

A vizet felhasználhatjuk arra is, hogy megtanuljunk esni, ami szintén sokat segít. Itt nem vízbe ugrásról van szó, hanem arról, hogy tudatosan és lassan beledőljünk a vízbe, és teljes mértékben átéljük az esést, különösen azon a ponton, ahol már nincs biztos talaj a lábunk alatt, és nincs visszatérés a partra. Nem az a fontos, hogy milyen magasságról esünk bele a vízbe, ezért nyugodtan elkezdhetjük a medence szélén is.

Egészen konkrét elengedő gyakorlatokat végeznek a kisgyerekek, amikor a mászókáról szüleik karjába vetik magukat. Ugyanez történik, amikor apjukkal a levegőbe dobáltatják magukat. Azoknak a gyerekeknek, akik élvezik az ilyen játékokat, egészséges ősbizalmuk van, és el tudják engedni azt a félelmüket, hogy az élet nem fogja elkapni őket, amikor zuhannak.

El akarom engedni! - ragaszkodás a problémához

Az elengedésben talán az jelenti a legnagyobb problémát, hogy gyakran legjobb szándékunk ellenére sem megy. Az, hogy el akarunk engedni, már magában megtartás. Ez a szükségszerű velejárója. A kapcsolatokban ez nagyon jól megfigyelhető. Eszünkkel döntünk úgy, hogy "Ez nem jó nekem, nem vagyok boldog, inkább elmegyek". Szívünk azonban megrendíthetetlenül kötődik a másikhoz, és inkább szenved, mintsem elhagyja őt. Az ember próbálkozik ezzel-azzal, és nagy fáradsággal, sok sikertelen kiszabadulási kísérlet után egyszer csak megteremti az átmenetet a következő életszakaszába, többnyire akkor, amikor nem is számít rá. Ugyanez figyelhető meg a haláleseteknél, és a hozzájuk kapcsolódó elbúcsúzásnál is. Szélsőséges esetben a gyászoló beleragad a múltba, továbbra is úgy érzi, hogy együtt van az elhunyttal, és nem önálló lény, akinek van jelene és jövője.

A kapcsolati válságok is sokszor évekig húzódnak, és az érintettek sem értik, hogy miért nem tudták megoldani a boldogtalan helyzetet. Az az érzésük, hogy valami még nem oldódott meg, valami még nyitva van, valamit még nem éltek meg, nem tisztáztak, valamit még nem próbáltak meg. Sokszor az egyik félnek az az érzése, hogy meg kell mentenie a másikat, bele kell avatkoznia az életébe, és úgy jár, mint az, aki nem tud úszni, de ki akar menteni egy állítólag fuldoklót a vízből.

Induljunk ki abból, hogy az élet tanulás: akkor az ilyen helyzethez való ragaszkodás csak azt jelenti, hogy még nem tanultuk meg azt, amit itt meg kellene.

Gyakran jön rá az ember, hogy gyerekkori viselkedését és helyzeteit ismétli, és anyját vagy apját kivetíti társára, ami felszakítja a régi sebeket. Ebben az esetben valóban érdemes feldolgozni a múltat, ahelyett, hogy szakítanánk, majd a következő kapcsolatban ugyanazt éljük meg, csak más formában.

...Ezt a megterhelő traumát sokan hordozzák magukkal egy életen át, és csodálkoznak, hogy kapcsolataik miért mindig ugyanarról szólnak. Bizonyos minták ismétlése azonban nemcsak a jelenlegi életre érvényes.

Amit nem oldottunk meg, az árnyékká válik, tudattalan lesz, de nem marad örökre az. Ez odáig mehet, hogy az ember társában találkozik saját árnyékával, és felismeri benne ki nem élt tulajdonságait és viselkedési mintáit. Ez a meg nem élt princípiumokra is vonatkozik, amelyek kellemetlen módon így mégis szóhoz jutnak. Talán nem is kell hangsúlyoznunk, hogy a partner okolása és leértékelése nem vezet megoldáshoz. Bár társadalmunkban elterjedt módszer a kivetítés, a felelősség áthárítása és a bűnbakkeresés, mégsem ez hoz hosszú távú megkönnyebbülést.

....Ami ma van, az talán holnap már nem lesz, de holnapután egészen biztosan nem. Ezért nem tarthatjuk meg sem a szép, sem a fájdalmas pillanatokat. Aki félelemből akarja megtartani azt, amit az életben elért és megszerzett, az ugyanúgy téved, mint az, aki beleragad fájdalmába, és azt hiszi, hogy már sohasem lehet boldog. Meg kell tanulnunk a jelenben, az itt és mostban élni, most örüljünk, és most szomorkodjunk, de mindig legyünk nyitottak annak elfogadására, ami éppen jön. Nyelvileg ez így írható körül: ahelyett, hogy boldogságunkat attól tesszük függővé, hogy megkapunk-e mindent, amit akarunk, inkább akarjuk mindazt, amit megkapunk az élettől, és automatikusan boldogok leszünk. Ennek azonban bizalom és odaadás a feltétele.

(Rüdiger Dahlke - Doris Ehrenberger: Testi és lelki megtisztulás/részlet)