Ami a reális önértékelés létrejöttéhez kell  

A kisebbrendűségi érzés hogy mások jobbak, többek, szebbek és okosabbak, miközben tudjuk hogy nem…mitől van ez?

Önértékelésünk a hatékonyságunktól, és a hitünktől függ. A kettő közül a hatékonyság bizonyul könnyebbnek, jóval könnyebbnek. A hatékonyság a gondolkodással, az élethez szükséges ismeret/tudás elsajátításával, a megfelelő döntések meghozatalával, a változások rugalmas kezelésével függ össze. A felsoroltak mindegyike tanulható. A gondolkodást az iskolákban (családban) fejlesztik (jó esetben), ismereteink nagy részét is itt sajátítjuk el. A rugalmas gondolkodás illetve a megfelelő döntések meghozatala nehezebb dió, amennyiben az alapozás megfelelő, szert tudunk tenni ezen képességekre is. 

Sokak számára problémát, a hit okoz. Itt a hit elsősorban az önmagunkba vetett hitet jelenti. Hogy nekünk is jogunk van a boldogsághoz, hogy egyáltalán álmodni merjünk, a sikerhez, a szeretethez. Nagyon sokan vagyunk, akik olyan családban nőttünk fel, ahol a szülők a megélhetésért hajtottak, ránk nem volt idejük, és ha volt is, a teljesítményen volt a hangsúly. Mit és mennyit dolgoztunk, tanultunk, mennyire voltunk hatékonyak. Az elvárás a terhelhetőségről és teljesítésről szólt leginkább. Generációk nem kapták meg a kellő figyelmet törődést. Ezért az önmagunkba vetett hit mindig is problémát jelentett. Azzal semmi gond hogy teljesíteni kell, tudni kell. Az hogy eközben mi magunk számítunk is valamit, hogy szerethetők is lehetünk, hogy boldogok is, senkit sem érdekelt. Legtöbbünkben a szeretetnyelv érdekesen alakult. Az hogy mi magunk adunk (időt, energiát, fáradságot, azaz munkát) természetes, viszont elfogadni nem tudunk, mert ehhez nem szoktunk hozzá. Felnőve pedig nem ismertük fel a hiányát. Mindenkinek az a természetes amiben felnőtt. Aki nem szokta meg a csoki fagyit, annak nem hiányzik.

És bár a hit szellemi minőség, itt az érzelmekből táplálkozik. A szerethetőség, a fontosság érzésének tényéből. "Napjaink kedvelt szlogenje a "szeresd magad". Jól hangzik, és ha el is elmegyünk egy "szeresd magad szeánszra", vagy szeresd magad 21 napos kihívást csinálunk végig, hosszú távon nem működik. A szerethetőség, fontosság érzése egy szocializációs folyamat. Egy tanulandó hosszabb folyamat. Már annak felismerése sem egyszerű, hogy mi az bennünk, ami nem engedi hogy elfogadjunk szeretetet, törődést, a boldogság érzetét.

Nagyon nem mindegy hogy hány éves korban ismerjük fel a hiányt és okait. 

Fiatalabb korban nagyobb az esély, hogy lépésről lépésre létre tudjuk hozni azokat a kondíciókat amik mentén aztán elvárhatjuk az élettől hogy szeressen, megbecsüljön, mert megszületett a hitetünk, hogy én is megérdemlem, hogy nekem is jár. Amikor ezt megtanultuk akkor válik az önértékelésünk teljessé. Nem maradunk benn fájdalmas kapcsolatokban, egy megalázó főnök mellett, hogy mit teszünk meg vagy nem, hosszan lehetne sorolni. A hatékonyan, önmagunkba a világba vetett hittel tudjuk élni az életet. 

Idősebb korban nehezebb. Helytelenül rögzült értékrendet úgy magunkkal, mint a gyermekeinkkel, unokáinkkal szemben szinte lehetetlen átírni. Amikor megjön felismerés hogy másképp is lehetett volna, hogy a fontossági sorrend felcserélhető lett volna. A felismerés hogy szerethető ember vagyok. Az utólagos korrekció sokszor nem lehetséges. Felnőtt gyerekek unokák, a közös hangot nehéz megtalálni.

Ennek ellenére nem szabad feladni, és talán nem is magunk miatt. Ennek ellenére, van hogy nem megy. Hiába a sok spirituális gondolat, az élet van hogy meghatározott mennyiségű lehetőséget kínál. Nevezhetjük negatív karmának is. Ilyenkor nem marad más mint magunkba kapaszkodva megkeresni azokat az értékeket (mert mindenkinek vannak értékei) amik mentén a jót adtunk tovább. Hiszen ezektől az értékektől lettünk azok akik. Teljes szívvel tökéletlenek. Minden mást vegyünk bölcs elfogadó megértéssel, és bízzunk abban, hogy az általunk átadottak elegendőek az élet megalapozásához.