Az ego születése, belépő az élethez

Mi emberek lépésről lépésre tanuljuk meg elkülöníteni magunkat környezetünktől. Családtagjainkkal való tapasztalataink hatására megtörténik az "énre eszmélésünk". Megjelenik az egyéni akarat, a dac. Elsajátítjuk az "én" "enyém" szavak használatát. Megtanulunk azonosulni a nevünkkel, képessé válunk beazonosítani nemi hovatartozásunkat. Ha szerencsések vagyunk és segítő szülői környezetben növünk fel, ahol a 'teheted' elv érvényesül, kialakul bennünk a 'képes vagyok rá' érzése, ekkor nagyobb az esélye hogy én-erős, belső kontrollos emberré válunk. Ha kevésbé vagyunk szerencsések, büntető szülők mellett élünk, ahol a 'nem teheted' elv érvényesül, nagy eséllyel alacsony önértékelésű, az irányítottság szükségletével élő, én-gyenge külső kontrollos emberré válunk.

A tapasztalat, az idő múlása árnyalja, komplexé teszi az magunkról alkotott képet. Létrejön valamiféle tudás, én-kép magunkról, Az én-kép személyiségvonásaink összessége. Létrejötte hosszú tanulási folyamat eredménye. A mindenkori közösség visszajelzései során alakul, változik. Vannak tudatos és tudattalan részei. Minél reálisabb az én-képünk, annál kevesebb benne a tudattalan elem, tisztában vagyunk magunkkal, jobban el tudunk igazodni az élet dolgaiban. Az én-kép tartalmazza még a testképünket (kövér vagy sovány, alacsony vagy magas vagyok), adottságainkról, képességeinkről, ill szexualitásunkról szerzett ismereteinket.

Az önmagunkról alkotott kép nem fix, nem is lehet, hiszen társas lények lévén valamelyest függünk környezetünk visszajelzéseitől. Kiegyensúlyozott én-képről akkor beszélünk, ha negatív hatásra, viszonylag rövid időn belül belső erőnknek köszönhetően visszazökkenünk az eredeti kerékvágásba.

Kamaszkori sajátosság hogy különböző én-ideálokat próbálunk fel. A kedvenc énekes ruhája, haja, személyisége pl. lehet egy én-ideál. Ahogy változunk, ezeket az idealizált énképeket magunk mögött hagyjuk, kialakítjuk a nekünk megfelelő stílust, azt amiben jól érezzük magunkat. Problémát jelenthet, ha ezt valamilyen oknál fogva, pl családi tiltás, kiközösítés hatására ezt nem tehetjük meg. Ilyenkor az én-ideál marad az elérendő cél. Biztosan láttál már 45-50 éves nőket, férfiakat úgy öltözni, viselkedni stb, mint egy tini, mint a valamikori popsztár. Ezekben az esetekben a 45-50 éves korukra reálisan jellemző aktuális én-kép és az idealizált én-kép köszönő viszonyban sincs egymással. Nehezíti a dolgot, hogy ezeknek az embereknek erről nincs tudomásuk. Valamiért nem érzik jól magukat, valamiért nem sikerül.

Viselkedésünket az aktuális énkép (tulajdonságok melyekkel jellemezzük magunkat), az ideális énkép (tulajdonságok melyeket birtokolni szeretnénk) és 'kell–ene énkép (tulajdonságok, melyekről úgy gondoljuk birtokolnunk kell-ene) jellemzi. Ahogy egyre érettebbé válunk, az ideális és a kellene énképnek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget.

Reális én-kép nincs megfelelő önkritika nélkül. Ahhoz hogy képesek legyünk reálisan látni magunkat, önkritikára van szükségünk. Az önkritika egy magunkról alkotott kritikus nézet, ami jó ha van, de sosem lehet túlzó. Önmagunk megfigyelése a külső környezet szemével. A megfelelő önkritika a sikeres élet záloga.

Az önkritika elősegíti a reális önértékelés létrejöttét. Reális az önértékelésünk, ha adottságainkat, képességeinket ismerjük, lehetőségeinket ez alapján határozzuk meg úgy, hogy határainkat valamelyest mindig feszegetjük. Ha pozitív tulajdonságainkkal tisztában vagyunk, de hibáinkat is elfogadjuk.

Az önkritika kéz a kézben jár az önkontrollal. Nincs siker önszabályozás nélkül. Az önkontroll, magunk észlelése, a lehetőségeink, képességeink felmérése, a mindenkori adekvát magatartás kiválasztása.

Az önértékelés akkor sem jó ha alacsony, akkor sem ha túl magas. Ha alacsony az élet számos területén nem tudunk valódi tehetségünknek megfelelően teljesíteni. Többet szorongunk, befolyásolhatók vagyunk, párválasztáskor gyakran nálunk alacsonyabb minőségű embert választunk. Ha túlbecsüljük magunkat (kompenzálunk), a sok külső kritika eltávolít a tartalmas emberi kapcsolatoktól.

"A magas önértékelésű emberekből becsületesség, őszinteség, fele­lősség, együttérzés, árad. Ha magas az  önértékelésünk, azt érezhetjük hogy számítunk, hogy a világ jobbá válik általunk. Becsüljük saját értékeinket, ugyanakkor látjuk és tiszteljük mások értékeit. Bizalmat és reményt sugárzunk.

Az alacsony önértékelésű emberek azt feltételezik, hogy a többi ember becsapja, lenézi, eltapossa őket. Egyenes út ahhoz, hogy áldozattá váljanak. Azzal, hogy a legrosszabbra számítanak, a legrosszabbat hívják ki, meg is kapják. S hogy megvédjék magukat, a bizalmatlanság fala mögé rejtőznek, s a magány, elszigeteltség iszonyú érzésébe süllyednek. Ennek a bizalmatlanságnak és izolációnak természetes következ­ménye a félelem. A félelem beszorít és megvakít; megakadályozza, hogy újabb és újabb lehetőségeket keressünk a probléma megoldásá­ra."(Virginia Satir)

Ami mindig segít a megfelelő mérvű önmonitorozás (önmegfigyelés). Egy belső figyelemről van szó. Lehetünk magas szintű önmonitorozók. Itt jellemző hogy az illető szinte mindent megtesz amit a környezet elvár. Fontosabb hogy pozitív képet sugározzon mint az, hogy valódi énjét kifejezésre juttassa, Gyakran a valóságosnál kedvezőbb képet láttat. Lehetünk alacsony szintű önmonitorozók. Itt kevésbé fontos mások elismerése, hangsúly az egyéniségnek megfelelő viselkedésen van.

Ami az élethez dinamikát ad: az önfejlesztés. Ennek szükségessége. Egyfajta önmunka ez annak érdekében, hogy hibáinkat kiküszöböljük,pozitív tulajdonságokat alakítsunk ki. Amennyiben nincs az önfejlesztés iránti igény hiányzik belőlünk, személyiségünk stagnál. Megelégszünk azzal ami van, még akkor is ha tudjuk többre lennénk hivatottak.

"Hogy hatással van-e én-képünk az egészségünkre? Igen. "A megbetegedések hátterében az áll, hogy a tapasztaltak egyre távolabb kerülnek az egyén én-fogalmától. Ilyenkor pl alkalmazkodási zavarok lépnek fel. Akinek az én-fogalma nem egyezik a személyes érzéseivel és tapasztalataival, védenie kell magát az igazságtól, mert az igazság szorongást okoz. A jól alkalmazkodó személy én-fogalma összhangban van gondolataival, élményeivel és viselkedésével: énképe nem túl merev és változni képes az új tapasztalatok beépítésével."(Carl Rogers)

Az íráslélektan a XXI. századi Magyarország mostohagyermeke. Egy a tényekhez valósághoz ragaszkodó tudomány, sokszorosát tudja mint a napjaink divatos irányzatai. Hátránya hogy ( mellébeszélés, szépítgetés helyett) a problémára, lényegre és ezek megoldására fókuszál. A napjainkban oly divatos "napi tűzoltásra"  arra hogy "csak a mai napot éljük túl  valahogy"....erre valóban nem alkalmas. Alig van ember, akinek segítségre ne lenne szüksége, ezért tenni, kevesen akarnak.  

Hosszú az út és nehéz, mely a pokolból a fénybe vezet. (John Milton)

A fentiekben felsoroltak, az én-kép, én-erős ember, én-gyenge ember, én-ideál, belső kontroll, külső kontroll, aktuális énkép, ideális énkép, kellene én-kép, önértékelés, önkritika, önkontroll, én-reprezentáció, önmonitorozás, önfejlesztés igénye a grafológiai személyiségkép Én területének alapját képezik.  

Persze most mondhatod "na és akkor mi van." és egyet is értenék veled. Attól még semmi sem történik, hogy megtudjuk magunkról hogy alacsony önértékelésű, túlzott önmonitorozó, és túlzott kontrollal élő emberek vagyunk. Az egészben, mint ahogy az életben is az összefüggéseken van a hangsúly. Mi miből következik, és miért. Mi a megoldás. Hogyan lehet a szövedék felfeslett részét átvarrni, módosítani, jobbá tenni, esetleg kicserélni. Azért hogy önmagunk elfogadása megvalósuljon. A teljesebb életért. Ennek  azért van értelme.