A tüköridegsejtek áldásos működése (Pierre Franckh)

Giacomo Rizzolatti professzor olasz neurológus-kollégái már 1990-ben figyelmesek lettek egy érdekes jelenségre. Rájöttek, hogy az agy bizonyos területei képesek elraktározni és felidézni olyan motorikus mozgási folyamatok emlékeit, amelyekről kizárt, hogy saját tapasztalataik lennének. Ezek az agysejtek már egy tevékenység puszta megfigyelésekor is működésbe lépnek. Agyunk olyan mozgási folyamatok emlékeit is elraktározza, amelyeket nem mi hajtottunk végre. Ez a tudomány számára merőben új és meglepő tényt jelentett. A puszta megfigyelés révén elraktározott emlékek később annak ellenére is lehetővé teszik hasonló mozgási folyamatok véghezvitelét, hogy előzőleg nem tanultuk és be sem gyakoroltuk őket. Az ekként szerzett képességek tapasztalatának elvileg hiányoznia kellene belőlünk, mégis tudjuk, mi mindenre képes így az ember. E meglepő jelenségért agyunk idegsejtjeinek egy sajátos, "tükörneuronoknak" nevezett csoportja felel. Ezek az idegsejtek akkor lépnek működésbe, amikor bizonyos tevékenységeket végzünk, például egy kifeszített kötélen egyensúlyozunk, vagy más szokatlan dolgot teszünk. Ám akkor is működni kezdenek - és ez az érdekes -, amikor csak nézzük, amint valaki kötélen egyensúlyoz vagy más szokatlan dolgot tesz. Tehát a tüköridegsejtek tesznek képessé arra, hogy olyan tevékenységekbe is beleéljük magunkat, amelyeknek csupán megfigyelői vagyunk.

Ha javítani akarjuk valamelyik képességünket, elég, ha alaposan megfigyeljük valaki másnál, s a látottakat elraktározzuk a tapasztalataink között. A tüköridegsejtek segítik a gyors előrejutást. Az általuk elsajátított tudást természetesen meg is kell valósítanunk. Az idegsejtek munkája csupán az első lépést jelenti. Megfigyelés közben néha szinte meg is szűnik minden távolság, és szívvel-lélekkel átéljük a látottakat. Ez is a tüköridegsejtek számlájára írható. Ha például egy sportolóval azonosulunk, mi is lázasan izgatottá válunk. A történtek önkéntelenül is annyira magukkal ragadnak, mintha személyesen élnénk át őket.

Úgy éljük át az eseményeket, mintha mi is az arénában állnánk, pedig otthon ülünk a tévé előtt, chips-es zacskóval a kezünkben. A tüköridegsejtek teszik lehetővé azt is, hogy beleéljük magunkat mások szerepébe. Általuk szűnik meg az egyén elszigeteltsége. Átérezzük mások együttérzését, viszolygását vagy örömét, s ezáltal megértjük és magunk is átéljük ezeket az érzéseket. És ami a legfontosabb: a példák hatására olyan tapasztalatokra teszünk szert, mintha mindezt mi magunk éreztük volna. Lélekben mi is végrehajtjuk mindazt, amit megfigyelünk, így a tapasztalat később emlékként a rendelkezésünkre áll.

Az 1980-as években dr. Dennis Waitley az olimpiai játékok résztvevőit arra kérte, hogy gondolatban készüljenek fel a versenyre, és magukban pontosan játsszák le, mi fog történni. A kísérlet résztvevőire érzékelőket helyeztek, hogy reakcióikat jobban ki tudják értékelni. A vizsgálatok meglepő eredményt hoztak: noha a résztvevők csak gondolatban játszották le a mérkőzéseket, izomzatuk az élményt valóságosnak érezte, s úgy viselkedett, mintha a verseny valóban lezajlott volna. A mozdulatok elképzelése tehát valódi izomműködést eredményezett. Ma már az élsportolók közül is sokan tudnak a tüköridegsejtek létezéséről. Úgynevezett mentáltréningjeik során már jóval a verseny előtt végigveszik magukban az összes szükséges mozdulatsort, egészen addig, amíg a begyakorolt cselekvéssor úgyszólván második természetükké nem válik. Elképzelnek és elismételnek bizonyos élményeket - de csak gondolatban. A tüköridegsejteknek köszönhetően aztán a versenyen már a másodperc törtrésze alatt felidézhetik a gondolatban begyakorolt mozdulatokat.

Testük végigjátssza az egészet, minden sejtjük felkészül a küzdelemre, és az ehhez szükséges tudást kész bármikor felidézni magában. A célba jutás képzete pedig akkora örömet okozott, amely mellett minden nehézség eltörpülni látszott. Vagyis a cél és a diadalmámor hajtotta őket előre.

A diadal erőterét kell létrehoznunk. Minél élénkebben magunk elé képzeljük a célt, minél világosabban átgondoljuk és látjuk lelki szemeink előtt a győzelmet, annál tökéletesebb lesz az általunk kibocsátott és mások által felfogott rezgéstér. Ezzel magunkhoz csalogatjuk azokat, akik célunk elérésében a segítségünkre lehetnek. Ezenkívül testünk is jó előre felkészül a várva várt eseményre. Ma már azt is tudjuk, hogy agyunk a képzelet működése során létrejövő idegi kapcsolatokat képes egyfajta könyvtárba rendezni. Így már a vizualizáció működési mechanizmusa is érthetővé válik. Ha tudatosan beleképzeljük magunkat a kívánt helyzetbe,

Ráhangoljuk a rezgésterünket és megerősítjük az elképzelésünket. Ezenkívül tüköridegsejtjeinket is működésbe hozzuk, s a kellő időben sokkal nagyobb tudással rendelkezünk. Agyunk ezt valóban úgy veszi, mintha a szóban forgó helyzeteket illetően elegendő tapasztalatot gyűjtöttünk volna, és tudnánk, mikor mit kell tennünk, magabiztosan, nyugodtan és megfontoltan. 

Tüköridegsejtjeink segítségével mi is átéljük, így mindez számunkra is valóságossá válik. A sikertörténetek segítenek kitörni korlátaink közül, mert tudjuk, hogy amit más meg tudott tenni, arra mi is képesek vagyunk.

(Pierre Franckh: A rezonancia törvénye/részlet)