A működő szeretet

A Szeretet Rendje

• A Szeretet kitölti a Rendet.
• A Szeretet a víz, a Rend a kancsó.
• A Rend a meder,
• Mely engedi a Szeretetet áramolni.
• A Rend és a Szeretet együttműködik:
• Mint a melódia a harmóniához,
• A Szeretet úgy kapcsolódik a Rendhez.
• Ahogy a fülünket bántja a diszharmónia akkor is,
• Ha tudjuk miért keletkezett,
• Ugyanígy a lelkünk is nehezen igazodik
• A Rend nélküli Szeretethez.
• Néhányan azt hiszik, hogy a Rend
• Vélemény, melyet
• Szándékunk szerint változtathatunk.
• De a Rend az, ami.
• Akkor is működik, ha nem értjük.
• Nem alkotjuk, csak felfedezzük.
• Úgy értjük meg, mint a Jelentést és a Lelket:
• a hatása által.

Sok ilyen rend rejtett, és nem figyelhetjük meg közvetlenül. Mélyen a lélekben működnek, és igyekszünk elhomályosítani őket a hiedelmeinkkel, a kifogásainkkal, a vágyainkkal vagy az aggodalmainkkal. Mélyen a lélekbe kell nyúlnunk, ha meg akarjuk érinteni a Szeretet Rendjeit.

Az élet elfogadása úgy,  ahogy azt kaptuk

Amikor a szülők életet adnak, akkor a legmélyebb harmóniában cselekednek emberségükkel, és úgy adják magukat szülőként a gyermekeiknek, ahogy ők vannak. Semmit nem tehetnek hozzá ahhoz, akik ők, és semmit nem vehetnek el ebből. Az apa és az anya, betetőzve egymás iránti szeretetüket, a gyermekeiknek önmaguk teljességét adják, úgy ahogy ők vannak.

A Szeretet Első Rendje tehát, hogy a gyermekek úgy kapják az életet, ahogy azt nekik adták. A gyermek nem hagyhat ki semmit abból az életből, amit kapott, és nem akarhatja, hogy az másmilyen legyen, megváltozzon. 

A Szeretet, ha sikeres akar lenni, megköveteli, hogy a gyermek elismerje a szüleit azoknak, akik, félelem nélkül, és anélkül, hogy azt képzelné, hogy lehetnének más szülei is. Más szülőknek más gyermekei lennének. A mi szüleink az egyetlen lehetséges szülőpár a számunkra: illúzió azt képzelni, hogy más személyek is lehetnének.

Elismerni a szüleinket úgy, ahogy vannak, nagyon mély és alapvető mozdulat. Magában foglalja elkötelezettségünket az élet és a sors iránt, úgy ahogy azokat a szüleink nekünk adták; a korlátozottságokkal, melyekkel mindez együtt jár. A lehetőségekkel, melyeket kaptunk. A szenvedés, a családi balsors és bűnök nehézségeivel, a boldogsággal és a jó szerencsével, mindazzal, ami eljöhet.

Szüleinket elismerni úgy, ahogy ők vannak, vallásos cselekedet. Kifejezi készségünket arra, hogy feladjuk helytelen elvárásainkat, melyek meghaladják vagy alulmúlják azt, ami a szüleinktől kapott élet valójában. Ez a vallásos elismerés messze túlmutat a szüleinken, és a szüleinket elismerve messze túl kell nézzünk rajtuk. Rajtuk keresztül megláthatjuk azt a hatalmas távlatot, ahonnan maga az élet jön el hozzánk, és meg kell hajtanunk fejünket az élet misztériuma előtt. Ha elismerjük szüleinket azoknak, akik, akkor az élet misztériumát fogadjuk el és alávetjük magunkat neki.

Ellenőrizheted ennek az elismerésnek a hatását a lelkeden, ha elképzeled, hogy mélyen meghajtod a fejed a szüleid előtt, és ezt mondod nekik: "Az élet, melyet adtatok, teljes értékében eljutott hozzám, azon a teljes áron, amibe ez nektek, és azon a teljes áron, amibe ez nekem került. Elfogadom mindazzal, ami vele jár, minden korlátozottságával és lehetőségével." Abban a pillanatban, hogy ezt a mondatot autentikusan kimondjuk, az életet és a szüleinket úgy fogadjuk el, amint azok vannak. A szív kinyílik. Bárki, aki megteszi ezt az elismerő lépést, teljesnek és békésnek érzi magát.

Hasonlítsd össze ezt az elismerést az ellenkezőjével: képzeld el magad, ahogy elfordulsz a szüleidtől és azt mondod: "Más szülőket akarok, nem tetszik az, amilyenek az enyémek." Micsoda illúzió! Mintha lehetséges volna, hogy önmagunk legyünk, és közben más szüleink legyenek. Azok, akik titokban ilyen mondatokat mondanak, elfordulnak az élettől, az élettől, ahogy az van, és üresnek, támasz nélkülinek érzik magukat, és nem találnak békét önmagukban.

Néhány ember fél, hogyha úgy veszi a szüleit, ahogy ők vannak, magára kell vennie szülei rossz oldalait is, és úgy viselkednek, mintha választhatnának, és az életnek csak azt a részét kellene elfogadniuk, melyet kedvelnek. Ha félünk attól, hogy átöleljük az élet egészét, a jó dolgokat is elveszítjük. Ha elismerjük szüleinket úgy, ahogy vannak, magunkhoz öleljük az élet teljességét, úgy, ahogy az van.

Különlegesség

Van még egy misztérium, nevezetesen az, hogy önmagunkat különlegesnek tapasztaljuk meg, hogy mindannyiunkban van valami megismételhetetlen személyes dolog, ami eltérő a szüleinktől. És ezt is el kell ismerni, legyen ez egyszerű vagy nehéz, jó vagy rossz. Ha a világra és a saját életünkre tisztán tekintünk, azt látjuk, hogy minden, ami létezik és minden, amit teszünk, tartozik valamihez. Bármi, amit megtehetünk, vagy aminek a megtételét elutasíthatjuk, amiért dolgozunk, vagy amit ellenzünk, azért tesszük, mert egy nagyobb egészet szolgálunk vele, amit nem értünk.

Ha ezzel a nagyobb egésszel meghitt viszonyba kerülünk, akkor ezt a szolgálatot feladatként vagy hívásként tapasztaljuk, amelyhez nem tesz hozzá személyes teljesítményünk, legyen az bármilyen jó is, és személyes bűneink sem, legyenek azok bármilyen szörnyűek is. Ha így nézünk a világra, a szokásos különbségek lényegtelenné válnak. Én ezt az Azonosságnak hívnom.

Az Azonosság

• A szellő könnyedén mozog és sugdos,
• A vihar tombol és üvölt,
• Mégis: azonos a szél,
• Azonos az éneke.
• Azonos a víz,
• Amelyikben fürdünk, és amelyikben megfulladunk,
• Amelyik hordoz, és amelyik eltemet.
• Bármelyik élő használja,
• Megőrzi és rombolja egymást,
• Azonos az erő, amely vezérli őket.
• Ez számít egyedül.
• Kit szolgálnak a különbségek?

Így ezek az élet alapvető adottságai. 

A Szeretet Második Rendje: a gyermekek úgy veszik azt, amit a szülők az életen kívül adnak neki, ahogy azt adják.

Az életen és azon kívül, amit a nevelés során adnak, a szülők adnak még ajándékokat is abból, amit a saját erejükből halmoztak fel. Például egy anya tehetséges festő, aki a legszebb képeket festi. Ez őhozzá, és nem a gyermekeihez tartozik. Ha a gyermekei csalódottak, amikor nem tudnak ugyanolyan szép képeket festeni, noha nem rendelkeznek ezzel a tehetséggel, és nem dolgoztak meg olyan keményen ezért, mint az anya, megsértik a szeretet rendjét. Így működik az élet.

Ugyanez igaz az anyagi javakra. Az a gyermek, aki feljogosítva érzi magát, hogy örökölje szülei javait, és csalódott, ha ez mégsem következik be, rongálja a szeretetet. Ha mégis megörökli a javakat, a szeretet az szolgálja leginkább, ha ezt úgy tekinti, hogy pusztán ajándékként kapta.

Ez nagyon fontos, mivel pontosan alkalmazható a szüleink személyes bűneire is. Az ő személyes bűneik egyes egyedül a szüleinkhez tartoznak. Gyakran megesik, hogy a gyermekek, szüleik iránti szeretetből magukra veszik a szülők bűneit, és megpróbálják azt helyettük viselni. De ez megsérti a Szeretet Rendjét.

Ezek a gyermekek önhitten valami olyasmit akarnak tenni, amihez nincs joguk. Ha például a gyermekek jóvá akarják tenni a szüleik hibáit, akkor magukat a szüleik fölé helyezik, és úgy kezelik a szülőket, mintha azok volnának gondozásra szoruló gyermekek, és a gyermekek a szülők.

A Szeretet Harmadik Rendje a szülők és gyermekek között az, hogy tiszteletben tartjuk azt, ami személy szerint a szüleinkhez tartozik, és megengedjük neki, hogy megtegyék azt, mait csak ők tehetnek meg, és amit nekik kell megtenniük.

Elfogadás és kihívás

A Szeretet Negyedik Rendje szülők és gyermekek között, hogy a szülők nagyok, a gyermekek kicsik. Az a megfelelő, ha a gyermekek elfogadnak, a szülők pedig adnak. Mivel a gyermekek oly sok mindent fogadnak el, szükségesnek érzik kiegyenlíteni a számlát. Kényelmetlen, ha úgy kell kapnunk szeretteinktől, hogy nem tudjuk viszonozni. A szüleinkkel szemben soha nem tudjuk helyreállítani az egyensúlyt, mivel sokkal többet adtak ők, mint amennyit valaha is viszonozni tudunk.

Néhány gyermek elfordul a kölcsönösség nyomásától, a kötelességérzet vagy a bűntudat elől. Azt mondják: "Inkább nem fogadok el semmit, és így megszabadulok a bűntudattól és a kötelességérzettől". Az ilyen gyermekek elzárják magukat a szüleik elől, üresnek és kimerültnek érzik magukat.

A szeretet sokkal jobban szolgálná, ha azt mondanák: "Mindent, amit adtál, szeretettel elfogadok". Így szeretettel tudnának a szüleikre nézni, és a szülők láthatnák, hogy milyen boldog a gyermekük. Ez az elfogadás egyensúlyt teremtő módja, mert a szülők elismerve érzik magukat e szeretetteli, kedves elfogadást látva. És így még szívesebben adnak.

Ha a gyermek követelőzően azt mondja: "Még többet kellene adnotok", a szülők szíve bezárul. Mivel a gyermek követelőző, a szülők nem tudnak többé önként velük áramolni a szeretetben. Ez minden, amit a követelőzés el tud érni, letiltja a szeretet természetes áramlását. A követelőző gyermekek hiába kapnak bármit is, nem tudják értékelni azt.

Kölcsönösség

A szülők és a gyermekek között az adás és a kapás közötti egyensúly úgy érhető el, hogy amit kapunk, azt továbbadjuk másoknak. A szülőket nagyon boldoggá teszi, ha gyermekeik azt mondják: "Mindent elfogadok, amit adsz, és amikor nagy leszek, továbbadom ezt."Azok a gyermekek, akik ilyen módón adnak, nem hátrafelé néznek, hanem előre. És ezt tették a szüleik is, kaptak a saját szüleiktől és a gyermekeiknek adták azt tovább. És mivel oly sok mindent kaptak, úgy érzik, bőségesen kell adakozniuk, és képesek is err.

A tágabb család

Nem csak szüleinkhez, de egy nagyobb rendszerbe: tágabb családunkhoz is tartozunk. A családi rendszer úgy működik, mintha egy magasabb rendű működés vezérelné, ahol az összes tag része közös. Egy madárrajhoz hasonlíthatjuk ezt. Hirtelen az összes madár új irányba kezd repülni, mintha az egyes madarakat a raj döntése irányítaná. Egy családi rendszerben ez a magasabb szintű csoportműködés egy közös családi tudatként lép működésbe. Ez a közös tudat alapvetően tudattalan, és csak akkor ismerjük fel a rendet, melyet szolgál, amikor engedelmeskedünk neki, vagy amikor megsértjük a követelményeit.

Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, hogy kire van hatással e közös tudat, és kire nincs, meg kell mondanunk, hogy ki tartozik a családhoz.
Szabályként azt mondhatjuk, hogy a következő személyek tartoznak egy családi rendszerhez:

• A gyermekek, ideértve az elhunytakat és a még születendőket;
• A szülők és a testvéreik;
• A nagyszülők;
• Alkalmanként némelyik dédszülő, vagy még távolabbi rokon, akinek különösen nehéz vagy igazságtalan sorsa volt;
• Olyan nem rokon személyek is a rendszerbe tartoznak, akiknek a halálából vagy szerencsétlenségéből valaki a családban hasznot húzott, például a szülők vagy nagyszülők korábbi partnerei.

Az odatartozás joga

Az egyik legalapvetőbb elv, melyet a családi rendszerre alkalmazhatunk, és amely minden tagot meghatároz, az az, hogy minden tag egyenlő joggal rendelkezik a családhoz tartozni. Sok családban és klánban bizonyos tagokat kizártak, egy nagybácsit például, aki a család fekete báránya volt, vagy egy törvénytelen gyermeket, akiről senki nem beszélt. Vagy néhány tag azt mondta: "Én katolikus vagyok, te pedig protestáns, és nekem mint katolikusnak több jogom van ide tartozni, mint neked." Vagy fordítva: "Mint protestáns, több jogom van ide tartozni, mivel én az igaz hitet követem. Te kevésbé vagy igazhitű, mint én, ezért kevesebb jogod van ide tartozni."

A vallás ma már nem játszik ekkora szerepet, de más dolgoknak még mindig nagy a jelentőségük, mint például a foglalkozás, a nemzeti hovatartozás, a bőrszín vagy a nemi identitás.

Olykor, ha egy gyermek meghal, a szülők a következő gyermeknek ugyanazt a nevet adják. Ezzel ténylegesen azt mondják a meghalt gyermeknek: "Te nem tartozol ide többé. Van valaki, aki helyettesít." A meghalt gyermek még a nevét sem tarthatja meg. Sok családban ezeket a gyermekeket nem is számolják bele a gyermekek számába, és meg sem említik őket. A családhoz tartozás alapvető joga megsérül, amikor azt megtagadják tőlük.

Az úgynevezett erkölcsösség - különösen, amikor némely tagok azt gondolják, hogy ők jobbak, mint a többiek, és így föléjük helyezik magukat - valójában azt üzeni: "Több jogunk van ide tartozni, mint nektek". Ha csúnyán beszélünk más családtagokról, és ha úgy kezeljük őket, mintha rosszak volnának, azzal azt mondjuk nekik: "Kevesebb jogotok van ide tartozni, mint nekünk". Ilyen esetekben a "jó" azt jelenti, hogy nekem több jogom van ide tartozni, a "rossz" pedig azt, hogy neked kevesebb.

A kizárt tagok képviselete

A családi rendszereknek az az alapvető dinamikája, melynek értelmében mindenki egyenlő jogon tartozik a családhoz, nem tűr csorbulást.

Ha valakit kizárnak egy családi rendszerből, megjelenik a kompenzáció igénye. Ez a kompenzációs dinamika azt eredményezi, hogy a kizárt vagy megvetett családtagot egy fiatalabb családtag fogja képviselni, aki viszont nem lesz mindennek tudatában, és ebből kifolyólag védtelen lesz az ilyen azonosulással szemben. Például egy nős férfi beleszeret egy másik nőbe, és azt mondja a feleségének, hogy mostantól már nem akar tőle semmit. Csak felületes és szeszélyes indokokat mond tettének igazolására, ezzel is csak növelve az igazságtalanságot, melyet a feleséggel szemben követ el.

Később új társával lesznek gyermekei. De a lánya foggal-körömmel harcol majd ellene minden érthető indok nélkül. Kiderül, hogy tudattalanul apja előző társát képviseli, és ugyanazt a gyűlöletet érzi iránta, amit az első feleségnek kell éreznie, noha még csak nem is tud annak a nőnek a létezéséről.

Ebben egy rejtett, rendszerszerű kompenzációs erő működését láthatjuk, mely úgy áll bosszút a korábbi taggal szemben elkövetett igazságtalanságért, hogy tudattalanul belevonja a fiatalabb családtagot. A legtöbb súlyos rendellenesség a családban - a gyerekek viselkedési zavarai, a betegségek, a balesetekre való hajlam és az öngyilkos viselkedés - akkor következik be, amikor a gyermekek tudattalanul képviselnek egy kizárt családtagot, és keresik a jóvátételét annek az igazságtalanságnak, mely azt a személyt érte.

Ez rámutat a családi rendszer egy másik jellegzetességére: a családi tudat igazságot szolgáltat a korábbi tagoknak és igazságtalanul bánik a fiatalabbakkal.

Megoldás

A fiatalabb családtagok csak akkor szabadulhatnak meg az ilyen kötésekből, amikor az alapvető rend helyreáll, és a kizárt tag újra visszakerül a családba és megadják neki a tiszteletet. Például a második feleség azt mondja az elsőnek: "Enyém ez a férfi, de te fizetted meg az árát. Tiszteletben tartom a veszteségedet, és elismerem, hogy igazságtalanság történt veled. Kérlek, legyél velem és a gyermekeimmel barátságos."

Amikor autentikusan mondják ki az ilyen mondatokat, akkor őszintén megnevezik azt, ami történt, és az első feleség megkapja a kellő tiszteletet. A család-állításokon gyakran megfigyelhetjük, hogy az első feleség arca miként lágyul meg ilyenkor, és hogy egyből barátságossá válik, mert megkapja a tiszteletet. A reakcióiból látszik, hogy a családhoz tartozik.

A megoldáshoz az is szükséges, hogy a gyermek, aki az első feleséget képviselte, azt mondja neki: "Én csak az apámhoz és az anyámhoz tartozom. Bármi, ami köztetek történik, nem az én ügyem". Az apjának pedig azt mondja: "Te az én apám vagy, és én a lányod. Kérlek, úgy nézz rám, mint a lányodra." Ezek a mondatok, ha autentikusan mondják ki őket, szintén helyre állítják az alapvető rendet. Az apa ránézhet a lányára, és nem kell az első feleségét látnia benne, és nem kell a lányán gyűlöletet és bánatot látnia, azokat az érzéseket, melyet az első feleségének kellett éreznie. És ha még mindig szereti az első feleségét, nem kell a szeretőjét látnia a lányában. Ránézhet, és láthatja és szeretheti a lányát. A lány felszabadul, hogy pusztán a lánya legyen, az apa pedig felszabadul, hogy pusztán apa legyen.

A családhoz tartozás egyenlő jogának megsértése még súlyosabb kötéseket is eredményezhet.

Például ha egy gyermek fiatalon meghal a családban, a többi gyermeknek bűntudata lehet, hogy ők még midig élnek, noha testvérük már halott. Olyan ez, mintha azt éreznék, hogy előnyhöz jutottak, mert még élnek, és a testvér hátrányba kerülne, mert halott. Tudattalanul kompenzálni kezdenek: úgy rendezik, hogy kudarcot valljanak, vagy hogy beteggé váljanak, szélsőséges esetben pedig maguk is meg akarnak halni, és nem tudják, hogy miért. Az ilyen helyzetekben néhány gyermek képes volt helyreállítani a szeretet rendjét azzal, hogy azt mondta a halott testvérének: "Te az én testvérem vagy. Tisztellek, mint a testvéremet. Helyed van a szívemben. Meghajtom a fejem előtted és a sorsod előtt, bármilyen is volt, és elfogadom a sorsomat, bármit is hozzon". Az ilyen mondatok megadják a tiszteletet a meghalt testvérnek, és az élő testvér bűntudat nélkül fordulhat az élet felé.

Mágikus hiedelemrendszerek és következményeik

A betegséget okozó kölcsönösség igénye mögött egy mágikus hiedelemrendszer fejti ki baljóslatú hatását. Nevezetesen az, hogy megszabadíthatjuk szeretteinket a szenvedéseiktől és a balsorsuktól, ha ezeket magunkra vesszük. Például a gyermeki lélek gyakran azt mondja a halálos beteg anyának: "Inkább én leszek beteg, semhogy te szenvedj. Inkább én magam halok meg, mint te". És ha az anyának távoznia kell az életből, akkor olykor a gyermek öngyilkosságot követ el abban a mágikus hitben, hogy áldozata felszabadítja az anyát arra, hogy maradjon.

Amikor egy gyermek az apjára vagy az anyjára néz, és ha valóban látja őket, nem tudja kimondani ezt a mondatot, mert látja, hogy a szüleit lesújtaná a halála. A gyermek mágikus hiedelemrendszere teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szülők is szeretik őt, és hogy szenvedélyesen utasítanának el egy ilyen áldozatot. A gyermek szintén nem veszi figyelembe, hogy egy ilyen áldozat teljesen haszontalan. Amikor az anya a szülés során meghal, a gyermeknek nehézséget okoz az életet teljesen magához ölelni. Ilyenkor segít, ha a gyermek az anyja szemébe nézhet, és azt mondhatja: "Anya, látom a szörnyű árat, amit te fizettél meg azért, hogy élhetek. Elfogadom az életet, amit nekem adtál, és valami jót fogok kihozni belőle. Nyugodj békében és tudd, hogy én élni fogok, hogy az áldozat, amit értem hoztál, nem volt hiába való."

A mágikus hiedelemrendszer és az ezzel együtt járó gyerekes szeretet a hatalom és a felsőbbrendűség elbizakodott érzésével párosul. A gyermek tényleg elhiszi, hogy az ő betegsége és halála valóban megszabadíthatja anyját vagy apját a betegségtől és a haláltól. Az igazi alázat az, ami lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk ettől az elbizakodottságtól.

Férfiak és Nők

Olykor az emberek becsmérlően beszélnek az emberi szexuális erőről, és megfeledkeznek arról, hogy ez a legalapvetőbb erő, amely vezérli az életet és garantálja annak folytonosságát. Ez az az erő, mely saját szolgálatába állít minket, akár akarjuk, akár nem.

Ha a házasság és a gyermekvállalás valóban egy racionális döntés volna, senki nem tenne ilyet. Az emberek azért teszik ezt, mert a természet kreatív ereje a szexualitásunkon keresztül fejezi ki magát. A szexuális hajtóerőn keresztül léphetünk a legmélyebb összhangra a világ lelkével. A szexuális hajtóerő a legfőbb ok. Minden más motiváció és ésszerű megfontolás elhalványul ezzel az erővel összehasonlítva.

A férfi és a nő közötti Szeretet Rendjének első követelménye, hogy a férfi elismerje, hogy ami hiányzik neki, és amire szüksége van, az a nő, és hogy bármilyen keményen is próbálkozik, soha nem érheti el azt, amivel a nő már rendelkezik. És a szeretet megköveteli, hogy a nő elismerje, ami hiányzik neki, és amire szüksége van, az a férfi, és hogy bármilyen keményen is próbálkozik, soha nem érheti el azt, amivel a férfi már rendelkezik. Ezt azt jelenti, hogy mindketten hiányosnak érzik magukat és el is ismerik ezt.

Amikor a férfi elismeri, hogy szüksége van a nőre, és hogy rajta keresztül válik férfivá, és ha a nő elismeri, hogy szüksége van a férfira, és rajta keresztül válik nőve, akkor a kölcsönös igényük mélyen egymáshoz köti őket. Pontosan azért, mert elismerik, hogy szükségük van egymásra. És ez a kötelék a férfi és a nő között lehetővé teszi a férfi számára, hogy a partnere nőiességét ajándékként tudja elfogadni, és lehetővé teszi a nő számára, hogy a partnere férfiasságát ajándékként fogadja el.

Bizonyos körökben a férfiakat bátorítják, hogy fejlesszék ki magukban nőies részüket is, és a nőket arra, hogy férfiassá váljanak, azt gondolván, hogy ez jó. De képzeld el azt a köteléket, amely a nőiességet magában kifejlesztő férfi és a férfiasságot magában kifejlesztő nő között jön létre. Milyen méllyé válhat a kapcsolatuk, ha nincs szükségük egymásra?

De ha mindketten ellenállnak a kísértésnek, hogy kifejlesszék az ellenkező nemet magukban, akkor az igényük egymás iránt összetartja őket.

Kötődés férfiak és nők között

Ha egy férfi és egy nő teljes mértékben férfiként és nőkét fogadják el egymást, akkor szerelmük beteljesülése egy felbonthatatlan köteléket hoz létre köztük. Ez a kötelék nagyon különbözik az egyházak erkölcsi tanításaitól, melyek a házasság felbonthatatlanságát hirdetik. A szerelem beteljesedése ebben az értelemben olyan köteléket hoz létre, mely nincs tekintettel a házasságra vagy a rítusokra és ceremóniákra.

E kötődés létezéséről csak a hatásán keresztül értesülünk. Például, ha valaki könnyelműen elhagyja azt, akivel ilyen kötelék fűzi egybe, akkor nehézségei lesznek egy új partner megtartásában. Az új partner érzékeli a köteléket, és elveszti a szabadságát arra, hogy igényelje a másikat, illetve, hogy teljesen nyitott és sérülékeny legyen.

Például egy nő titokban úgy érezte, hogy jobb, mint a férje előző felesége volt, és meg volt győződve, hogy a férfit sokkal boldogabbá tudja tenni, mint az előző feleség. Mindazonáltal, néhány év után képtelen volt intim kapcsolatba kerülni a férjével. Így, tudattalanul elismerte a férje kötődését és saját lojalitását is az előző feleséghez. Ő is elveszítette a férjét, mint az első feleség.

Hierarchia

Van egy rejtett rend, mely támogatja a gyermekek egymás közti szeretetét: a rend a családi hierarchiában. A családi hierarchia az idő folyását követi, azaz, aki előbb jött, előrébb való, mint az, aki később jött. A családban a szülők korábban ott voltak, mint a gyermekek. Az ő egymás iránti szerelmük alapította a családot, és ez a szeretet korábbi, mint a gyermekeik iránti szeretet. Némely családban a gyermekek mindkét szülő teljes figyelmét lekötik, és így a szülők elsődlegesen és elsőrangúan nem egy pár többé, hanem elsődlegesen és elsőrangúan szülők, és gyermekeik általában szenvednek.

Ha a szülők egymás iránti szerelme megőrzi az elsőrangúságot, a gyermekek általában nagyon otthonosan érzik magukat és elégedettek. Az ilyen családokban az apa burkoltan azt mondja gyermekeinek: "Olyannak látlak benneteket, amilyenek vagytok, de anyátokat is látom bennetek, és rajtatok keresztül még jobban szeretem és tisztelem őt". És az anya azt mondja gyermekeinek: "Olyannak látlak titeket, amilyenek vagytok, és ha rátok nézek, ez arra emlékeztet engem, hogy mennyire szeretem és tisztelem az apátokat, mert bennetek őt is látom". A szülők pedig egymásnak ezt mondják: "Ha a gyermekeinkre nézek, jobban szeretlek és tisztellek, mint valaha". Így a szülők gyermekeik iránti szeretete az egymás iránti szerelmük folytatása lesz, de az egymás iránti szerelmük elsőbbséget élvez, a gyermekek pedig szabadnak érezhetik magukat.

Az ilyen helyzetekben az új partnernek el kell ismernie, hogy a gyermek iránti szeretet előbb volt, mint az új kapcsolat, és a legnagyobb szeretet és a legnagyobb kötődés a gyermek felé áramlik, és a gyermekben pedig természetesen az első partner felé is. Csakis a lánc végén áramlik a szeretet és a kötődés az új partnerhez. Ha mindkét fél el tudja fogadni a szeretet ilyetén hierarchiáját, akkor szerelmük kivirágzik.

De ha az új pár valamelyik tagja azt mondja: "Előrébb való vagyok, mint a gyermeked", akkor kockáztatja a szerelmüket, amely így nem tarthat ki sokáig.

Ha egy pár gyermekeket hoz az új kapcsolatukba, és lesznek közös gyermekeik is, a sorrend így alakul: először voltak szülei az eredeti gyermekeknek, aztán egy pár, majd szülei a közös gyermekeknek. Azok a párok, akik elfogadják az időnek ezt a természetes sorrendjét és ennek fontosságát, elkerülhetnek egy csomó konfliktust a kapcsolatukban.

Nos, körvonalaztam a férfi-nő kapcsolatokban megfigyelhető szeretet néhány lényeges rendjét. Hasznos megjegyezni, hogy a szeretet hasonló rendjei megfigyelhetők a gyermekek nélküli kapcsolatokban, ideértve a homoszexuális párokat is.

(Bert Hellinger egyik nyilvános előadása alapján; fordította: evucka)Ide írhatsz...