Könyörületesség -együttérzés- jóindulat

A könyörületesség arra irányuló kívánságunk, hogy mások ne szenvedjenek. A könyörületesség eszközein keresztül törekszünk elérni a megvilágosodást. A könyörületesség ösztönöz arra, hogy a Buddha-állapothoz vezető erényeket gyakoroljuk. Ezért elsősorban könyörületességünket kell fejlesztenünk. 

Együttérzés

A könyörületes szív felé tett első lépésben mások iránti együttérzésünket kell fejlesztenünk. Fel kell tudnunk mérni gyötrelmeik súlyosságát. Minél közelebb állunk egy személyhez, annál kevésbé vagyunk képesek elviselni a szenvedését. Itt nem a testi vagy érzelmi közelségről beszélek azonban. Közelség alatt az adott személy iránti felelősségérzetet és aggódást értem. Az ilyen közelség kialakításában a mások jólétéhez fűződő vágyunknak kell tükröződnie. Meg kell látnunk, miként hat ez mások belső békéjére és boldogságára. Fel kell ismernünk, hogy mások tisztelnek, kedvelnek minket az irántuk tanúsított együttérző magatartásunk miatt. El kell töprengenünk azon, hogy az önzés helytelen, kevésbé erényes cselekedetek elkövetésére és a szerencsétlenek kihasználására késztet minket. Az is fontos, hogy kifejeződjön bennünk mások kedvessége. Ez a felismerés is az együttérzés gyakorlásának eredménye. Rá kell ébrednünk, jólétünk valójában mások együttműködésétől és hozzájárulásától függ. Jólétünk minden tényezőjében benne van mások kemény munkája. Nézzünk csak körül, és ismerjük el, az épületek, amelyekben dolgozunk vagy élünk; az utak, amelyeken járunk; a ruhák, amelyeket viselünk; az étel, amelyet elfogyasztunk, mind mások hozzájárulásával jöhetett létre. Egyiket sem élvezhetnénk, egyiket sem használhatnánk, ha ismeretlen emberek tömegei nem fektették volna bele munkájukat. Ha eltöprengünk mindezen, nőni fog mások iránti elismerésünk, együttérzésünk, és egyre közelebb fogunk kerülni hozzájuk. El kell gondolkodnunk azon is, hogy függünk azoktól, akik iránt részvéttel viseltetünk. Ez a felismerés még közelebb visz hozzájuk. Az önzetlenség lencséin keresztül, kitartóan kell megfigyelnünk embertársainkat. Azon kell fáradoznunk, hogy felismerjük, mások milyen óriási hatást gyakorolnak jólétünkre. Azon kell fáradoznunk, hogy elvessük énközpontú világnézetünket, és olyan nézetekkel helyettesítsük, melyek minden élőlényt számításba vesznek. Arra azonban nem szabad számítanunk, hogy világnézetünk egy csapásra meg fog változni. 

Mások szenvedésének felismerése

Az együttérzés fejlesztése és a közelség kialakítása után következő lépés könyörületességünk gyakorlásában a szenvedés természetének tanulmányozása. A minden érző lény iránti könyörületességünk szenvedéseik felismeréséből ered. Van egy jellegzetessége szenvedéssel kapcsolatos elmélkedéseinknek: sokkal erőteljesebbnek és hatásosabbnak mutatkoznak, ha először saját gyötrődésünkre összpontosítunk, és csak azután terjesztjük ki másokéra. Mások iránti könyörületességünk annak arányában nő, ahogy felismerjük mások szenvedését. Természettől fogva mindannyian együttérzünk azzal, aki fájdalmas betegségben szenved vagy elvesztett valakit szerettei közül. A buddhizmusban ezt a szenvedés elszenvedésének nevezzük. Sokkal nehezebb együtt érezni azzal, aki - a buddhizmus meghatározása szerint - a változás szenvedését éli meg. Ide örömteli élmények - például a hírnévvel, jóléttel járók - tartoznak. Ez a szenvedés második típusa. Ha azt látjuk, az emberek élvezik a világra szóló sikert, nem érzünk -együtt velük - például azért, mert tudjuk, hogy hamarosan vége szakad, és csalódottan fogják átélni veszteségüket -, hanem inkább csodáljuk őket, és néha irigykedünk is rájuk. Ha igazán megértjük a szenvedés természetét, akkor tudnunk kell, a hírnévvel és jóléttel járó élmények időlegesek, és ha vége szakad az örömnek, az illető szenvedni fog miatta. A szenvedésnek van egy harmadik, sokkal mélyebb szintje is. Ezt a fajta szenvedést állandóan tapasztaljuk, mert a lét körforgásának mellékterméke. A lét ciklikus természetéből adódóan folytonosan negatív érzelmek és gondolatok hatása alatt állunk. Minthogy hatalmukban tartanak minket, puszta létünk is a szenvedés egyik formája. A szenvedés, e szintje átjárja életünket, és negatív érzelmek, erkölcstelen cselekedetek ördögi körébe taszít bennünket. Jóllehet, a szenvedés e formáját nehéz felismerni. Ez nem olyan egyértelműen nyomorúságos állapot, mint a szenvedés elszenvedése. Nem is olyan, mint a szerencsét, jólétet követő szenvedés. Mindenesetre ez a mindent átható szenvedés a legmélyebb. Életünk minden aspektusára kihat. Ha már személyes tapasztalataink alapján megértettük a szenvedés e három szintjét, akkor könnyebb lesz mások gyötrődésére összpontosítanunk. Attól kezdve fejleszthetjük magunkban kívánságunkat, hogy mindnyájan szabaduljanak meg szenvedéseiktől. Ha már képesek vagyunk egyesíteni mások iránti együttérzésünket szenvedéseik mély megértésével, akkor válunk alkalmassá arra, hogy könyörületességünket is gyakorolhassuk. Ezen pedig folyamatosan kell munkálkodnunk. E folyamatot a tűzgyújtáshoz hasonlíthatjuk, amikor két botot dörzsölünk össze. Tudjuk, csak úgy érhetjük el a gyújtópontot, ha folyamatosan és intenzíven dörzsöljük össze őket. Ha nem, soha nem kaphatnak lángra. Hasonlóképpen kell fejlesztenünk az olyan mentális tulajdonságot is, mint a könyörületesség; szakadatlanul kell alkalmaznunk a szükséges mentális technikákat a kívánt hatás elérése érdekében. Az ötletszerű és rendszertelen próbálkozásoknak nem lesz igazán hasznuk. 

A  jóindulat

A könyörületesség esetében azt kívánjuk, hogy minden érző lény szabaduljon meg szenvedéseitől, a jóindulatunkkal pedig azt, hogy mindenki élvezhesse az élet örömeit. Mint a könyörületesség gyakorlásakor, fontos, hogy kezdetben jóindulatunkat is egy meghatározott személyre irányítsuk, azután fokozatosan terjesszük ki minden érző lényre. Ismét semleges alanyt választunk, olyasvalakit, aki nem kelt erős érzelmeket bennünk meditálásunk során. Azután meditálásunkat kiterjesztjük személyes barátainkra, családtagjainkra és végül ellenségeinkre. Elmélkedéseink alkalmával valóságos személyt kell választanunk, hogy könyörületességünk és jóindulatunk is valóságos lehessen. Egyszerre csak egy személyt választunk meditálásunk tárgyának, máskülönben elmélkedésünk általános jellegénél fogva nem lesz hatásos. Ha később meditálásunk tárgyának olyan személyt választunk, akit nem szeretünk, azt próbáljuk sulykolni magunkban: "Ó, persze, ő kivétel".

(Őszentsége a XIV.  Dalai Láma: Nyitott szívvel Szeretet és könyörületesség gyakorlása a mindennapokban / 7. fejezet)